Szőnyegbombázás, ámen

Valahol a világban most is fekszik valaki háborús romok alatt. A teste tönkrement, az elméje még ép, gondolkodásra képes. Felmérte helyzetét, hogy az elkövetkezendő órákban végigélheti a halálát. Vagy az életét? Amíg sajog a seb és szivárog a vér, addig van remény. A test nem adja egykönnyen, szeretné összeterelni a széttépett tagokat, azután megszűnik a fájdalom. Emlékek közelítenek a múltból, víziók a jövőből: ki voltam én, és ki lehettem volna? Odafent a pilóta kapkodva körülnézett. Lakott terület fölött, parancsra repült, feszes időrésben, a kollégák éppen nem lőtték a várost. Ejnye, milyen komoly hely lehetett egykor ez a Budapest! Gondolta a Várhegy láttán, ahol még füstöltek a romok. A tetőtlen házakon át belátott a lakásokba, életek tanyájára. Néhol a negyedik emelet lejött a másodikra, a folyosó becsúszott a fürdőbe, a hálószobából kifarolt az ágy, és helyére beesett az áramelosztó doboz, a létra fölugrott a komódra, együtt röpültek aztán a padlásra. Kicsiny zárványoknak tetszettek a kitakarózott szobák; üvegcserepek borították a szőnyeget, narancsszínű jégdarabkák villantak a napfényben. A pilóta a szeme elé kapta a kezét; azt vizsgálta, miből eredhet e varázslatos árnyalat, s a pillanatnyi rácsodálkozás a vesztét okozta. Amikor visszafordította fejét a műszerfalra, már késő volt.